Kayesből korán indultunk, mert az egesz út talán legnehezebb szakasza várt ránk. A Szenegal folyó mentén kellett autóznunk Tambaga iranyába. Hiába a modern technika, (GPS) azzal is el lehet tévedni. A térkép és a GPS által jelölt út valójában egy keréknyom, vagy még az sem. Hiába az előre megadott koordináták, mivel toronyiránt sem lehet közlekedni, így csak az ösztöneinkre hagyatkoztunk. Mivel mindenkinek mást diktált az ösztöne, így kb. ötször keltunk át a folyón, és még akkor sem tudtuk hol vagyunk. Az este 6-ig megtett 180 km-el csak kb. 70 km-rel távolodtunk el Kayestől. Teljesen esélytelennek látszott, hogy elérjük a kijelölt táborhelyet. Az időt az is elvette, hogy megálltunk egy piciny falunál, és egy nagy halom hasznos holmit hagytunk ott. Először nem is értették az emberek, miert pakolunk ennyi holmit a falu bejáratához.

Hihetetlen nagy volt az örömük, amikor végre elhitték, hogy ezt a sokmindent egy messzi országban gyűjtöttük nekik. A mali faluk jellegzetes épületei a kör alakú, fűvel fedett vesszőből és sárból készült kunyhók.

A táj szépsége egy darabig feledtette velünk a megpróbáltatásokat. A kis csónakok a Szenegal folyón, a félmeztelen mali lányok, a baobab fák és a színes madarak.

A hőmérséklet 37,5 fok árnyékban, arról hogy a kocsiban mennyi, nem szeretnék beszélni. Ha lehúzzuk az ablakot, akkor belep bennünket a por (persze ezen a csukott ablak is csak keveset segít) Szóval a csapat elvesztette a türelmét, a motorosunk szentségelt, mert csak kettesben tudott haladni és a KTM hengerfejes lett, az Unimog defektet kapott, átvészeltünk egy bozóttüzet, sokan nem is reggeliztek. A felismerés, hogy felesleges kerülőket tettünk: pattanasig feszítette az idegeket. Elhatároztuk, hogy valahol sátrat verünk, de kicsit elbizonytalanított bennünket, hogy az itiner szerint ez egy veszélyes környék. Balesetet színlelve elállják az "utat", majd amikor megáll a delikvens, kirabolják, és kivágják a kerekeit. Van aki menni akart, van aki maradni, Stofinak itt lett elege és meglepetésemre önálló döntést hozott: elindultunk egyedül, a többiek nélkül Kita felé. Az elszántsága az első útelágazásig tartott, kiválasztotta a helyesnek vélt útirányt, és a sötétben felkapaszkodtunk Mali legnagyobb vízierőművének töltésére. Amikor visszafordultunk, valahonnan előkerült egy ijedt biztonsági őr, és el akart vinni bennünket a rendőrségre. Ő nem beszélt angolul, mi pedig nem értettük sem a francia, sem a bambara szavakat. Hosszas egyezkedés után kapott egy bicskát, és beült mellénk az autóba, majd megmutatta a Kita felé vezető utat. A lovak közé csaptunk és hajnali négyre Bamakoba értünk.